A Takarazukáról európai szemmel – konklúzió

Az érinthetetlen, tiszta románc színháza gyakran ad elő olyan darabot, melyben szerelmi párharcok dúlnak a színpadon. Egyesek szerint a Takarazuka Revü előadásai szexuálisan túlfűtöttek, mások szerint viszont kiábrándítóan erotikamentesek. Ez a japán-nyugati kulturális elegy következménye lehet, hiszen egy nyugati ember számára valóban kiábrándító, hogy a szerelmi jeleneteknél a fények elalszanak, csak a díszletek változnak. A merev japán szemlélethez képest viszont már ez is túl sokat mutat. Az otokoyakuk magánéletükben éppolyan nők, mint a többi, és egyáltalán nem is próbálnak férfiként viselkedni, ha nem konkrétan színjátszásra kérik fel őket. Nem azonosulnak a férfiszereppel, ahogyan az onnagata azonosul női szerepével.

Sokan esetleg abból indulhatnának ki, hogy adott egy nőkből álló színtársulat, melynek témája a rózsaszín, mézesmázos románc; rögtön levonnak egy következtetést, hogy ez csak egy homoszexuálisoknak szóló homoszexuális társulat lehet. Nyugati szemüvegen keresztül, keményebben fogalmazva nyugati szemellenzőt viselve első pillantásra valóban egy leszbikus színház mézesmázos kavalkádjának tűnhet már magának a női társulatnak a gondolata is. Ez azonban cseppet sem igaz, hiszen elég csak belegondolnunk saját kulturális múltunkba, és rögtön megtaláljuk az ókori görög férfiszínházat, vagy ami még közelebb van, az angol reneszánsz színházat, azaz Shakespeare színházát, melyben csak férfi szereplők kaphattak helyet, még akkor is, ha nőt kellett alakítaniuk. Ennek ellenére ma is szívesen nézünk átdolgozott Shakespeare drámákat, akkor is, ha nem vagyunk homoszexuális férfiak. Nem beszélve a japán hagyományokról, melyek szerves része a férfiakból álló kabuki színház. A Revü nem szól másról, egyszerűen nők játszanak férfi szerepet, mint ahogy Shakespeare-nél férfiak játszották a női szerepeket. Egy különlegesség, melyet a nők kizárása a színházból vont 300 évvel később maga után.

Fontos lehet kiemelni, hogy a homoszexualitás Japánban nem számít bűnnek, és csak 1873-ban tiltották be hivatalosan, mindezt nyugati nyomásra, miszerint a civilizált kultúrák nem tűrhetik a „devianciát”. A mai Japánban nem üldözik tűzzel-vassal a homoszexuális társadalmat, az LMBT[1] jogok korlátozása sem jellemző az országra. Éppen ezért véleményem szerint a Takarazuka Revü nem alkalmas egyfajta homoszexuális forradalmi jelképként feltűnni, hiszen nem léteznek olyan korlátozások, melyek nagyban megkeserítenék az LMBT kisebbség mindennapjait. Nem úgy, mint a japán nők – bár törvényileg nem előírt – tudatos vagy tudattalanul berögzült második vonalba helyezése, mely mellett már joggal felmerülhet egy női színtársulat támogatóként.

Már a fentiekben említettem, hogy a nők képviselete a női színházon keresztül is igen erősen megkérdőjelezhető: hiába csak nők vannak a színpadon, a konfuciánus hierarchia felosztja őket, a hierarchia csúcsára pedig azok kerülnek, akik férfi szerepet játszanak, ezzel domináns előjogokra tesznek szert. A japán nők, ahogy ez a Takarazuka Revünél is látszik, belekerültek egy ördögi körbe, a régi és az új csapdájába: a japán tudat képtelen elszakadni saját gyökerétől, a konfucianizmustól, a patriarchátustól, azonban külsőleg igyekszik felvenni a versenyt a Nyugattal: megjelenik a modern technológia, sőt megjelenik egy korszakalkotó, modern ötlet, a női színház. Azonban a wakon yousai törvénye szerint bármennyire is modern egy újítás, a felszín alatt japán marad. A női színház bármennyire is korszakalkotó, máig képtelen elszakadni a nőket érintő berögzült, negatív társadalmi besorolástól. Ez azonban nem csak a hagyományoknak köszönhető, hanem a jóléti állam berendezkedésének is: önként mondanak le szuverenitásukról a jólét érdekében, és a jólét ez esetben egy jó partit, egy jó férjet jelent, aki mellett önmagukról bár lemondva, de minden mást, amire vágynak magukénak tudhatnak. Így részben önmagukat kényszerítik bele továbbra is a jó feleség, bölcs anya szerepbe, melyet esetleg a példaképük, egy híres Takarazuka színésznő is megerősít akár a színpadon, akár magánéletében. A „jó feleség, bölcs anya” sztereotípiát épp úgy elvárják a Revü színésznőitől, ha nincsenek a színpadon, mint az összes többi nőtől. A „jó férj, bölcs apa” azonban sosem volt elvárás.[2] Japán emiatt egyelőre még képtelen túllépni determinált nemi szerepein, de magának a Nyugatnak is van még hová fejlődnie a női alárendeltség, alázatosság tekintetében. Nem feltétlenül a teljes adrogünitás jelentené a megoldást, de a nemek közti azonos bérrendszer mindenképpen nagy előrelépést, egyfajta kezdő lökést jelentene. A kabuki és a Takarazuka Revü önkényes szembeállításától pedig létrejöhet egy újabb, kissé groteszk hasonlítgatás arról, hogy melyik nem játssza jobban a férfi illetve a női szerepeket. A kérdést kissé eltérítve már a nemi szerepek felcserélésénél lyukadhatnánk ki, azonban ez nem reális probléma – amennyiben probléma – Japánban.

A Revü a szabadság kulcsának tűnik, hiszen Japánban súlyos probléma a női egyenjogúság kérdése a mai napig. Viszont csak a felszín újul meg, hiszen a férfiakból nem lesznek nők, nőkből pedig sosem lesznek férfiak, így az egyenrangúság is erősen megkérdőjelezett.

A Takarazuka Revü mindenesetre nagy lépést tett, és létezésével már felhívja a problémára a figyelmet. Azonban ez még messze nem tekinthető tökéletesnek, hiszen egy teljesen nőközpontú világban a legértékesebb és legmegbecsültebb mégis az a színésznő, aki a férfi szerepet alakítja, vagyis az otokoyaku. A színház tekinthető akár a női exhibicionizmus megtestesítőjének is, azonban az otokoyaku épp ennek ellentétét, az imádott férfit, a csábítót eleveníti meg: minden nő elsőszámú vágyának tárgyát.

Bár a Takarazuka Revü nem egy reális perspektívát mutat be, mégis azzal, hogy felhívja a problémára a figyelmet, már társadalmi szempontból hatalmas lépést tett. Ha utat mutatni nem is tud, de reményt adni az első lépések megtételéhez mindenképpen. A női színház emancipáltabb európai szemmel minden bizonnyal csupán érdekesség, de a japán nők szemével akár egy kitáruló kapu is lehet a teljes egyenjogúság felé. Elsősorban azt a tényt kéne elfogadni, hogy tökéletes ember nincsen, tartozzon az vagy a férfi vagy a női nem sorába, viszont mindkettőből ki lehet emelkedni tudással, képességekkel, melynek feltételeit mindenki számára egyformán kellene biztosítani, ezzel is segítve magának a társadalomnak a fejlődését.

---

[1] A szexuális kisebbségek összefoglaló megnevezése: Leszbikusok, Melegek, Biszexuálisak és Transzneműek

[2] ROBERTSON, Jennifer Ellen: Takarazuka: Sexual politics and popular culture in modern Japan.  University of California Press, 1998. 15-16. oldal

A bibliográfiáról dióhéjban

Kutatási módszertan előadás: M. Miléna, Sz. Lívia

Japán sodródása

Társadalomtörténeti előadás, készítette: K. Katalin, M. Miléna, Sz. Lívia