A hangjegyek hercegnője: Kajiura Yuki

See-Saw

Aki érdeklődik a japán zeneszerzők iránt, annak talán ha feltesszük a kérdést, hogy kit emelne ki közülük, nagy esély van rá, hogy Kajiura Yuki (梶浦由記) nevét fogja mondani.

Tudom, tudom, egy művészt nem az életéért szeretünk, mégis szeretnék elmondani róla pár dolgot. Hölgyeknél nem illik megemlíteni, azonban információs jelleggel mégis közlöm, hogy Kajiura Yuki 1965. augusztus 6-án született Tokióban.

Ha már zenéről van szó, ez alkalommal sem maradhat ki Németország. Kajiura – apja munkája miatt – középiskolás koráig pár évet Nyugat-Németországban töltött. Első darabját mindössze 7 évesen írta, mely egy búcsúdal a nagymamájától. Miután visszatért Tokióba és lediplomázott, először programozóként dolgozott – ne felejtsük el, hogy egy nőről van szó, aki nem mellékesen japán is! -, de 1992-től figyelmét teljesen a zenének szentelte. Elismerte, hogy zene iránti szeretetét apja opera rajongásából és klasszikus zene iránti imádatából szerezte.

Még ebben az évben megalakította első bandáját, a See-Saw nevű lány triót Ishikawa Chiakival – aki később szóló énekes lett – és Nishioka Yukióval. Kajiura mindig is jobban szeretett a billentyűknél maradni, így a bandában is inkább csak a háttér vokált vállalta és persze a zongorát. Bár a zenekar igazán sikeres volt (6 kislemez és 2 nagylemez jelent meg),  1995-ben váratlanul szétszéledtek. Nishioka író lett, míg Kajiura inkább szóló karrierjét egyengette: televíziós műsoroknak, művészeknek, animációknak és játékoknak szerzett zenét (például a Double Castnek vagy a Xenosaga II-nek).

2001-ben Ishikawával ismét összehozta a See-Saw-t. Ebben az időben kapták meg első olyan projektjüket, amitől egy csapásra híressé váltak: Mashimo Kouichi (真下耕一) animációs stúdiója, a Bee Train felajánlotta, hogy komponálják meg a Noir (ノワール ) című anime zenéjét. Minden kritikus az egekig magasztalta a munkát: zenei áttörésnek tekintették a szintetizátor, az opera és a francia stílusú muzsika furcsa, de hatásos keverékét. Kajiura örömmel fogadta, hogy művészi szabadsága nem fulladt kudarcba, sőt, igencsak nagy népszerűségnek örvend.

Mashimo a sikeren felbuzdulva több munkát is ajánlott neki a jövőben (csak a leghíresebbeket kiragadva: Noir, .hack//SIGN, amely soundtrackjéből több mint 300.000 darab fogyott el, Madlax, Mai-HiME, El Cazador de la Bruja, Tsubasa TOKYO REVELATIONS stb. – nem mind See-Saw, de mind Kajiura). Sosem korlátozta Kajiurát, mindig engedte, hogy a nő úgy szerezzen zenét, ahogy neki tetszik. Időközben megismerkedett Emily Bindigerrel, aki lenyűgözte hangjával, rögtön fel is ajánlott neki 10 számot munkái közül.

2003-ban Kajiurának sikerült elérnie célját, és megjelentette első szólóalbumát Fiction címmel. Kajiura szóló projektjei között talán a leginkább említésre méltó a FictionJunction. A projektben először Nanri Yuuka, Kato Asuka és Oda Kaori segédkezett a szerzőnőnek. Ez által született meg például a FictionJunction YUUKA duó, melynek énekese Nanri volt.

2007-ben Kajiura Yuki az Eminence Symphony Orchestránál különleges vendégként is bemutatkozott.

Legutóbbi projektjeként (2009) Kalafinát mutatta be, melyben közreműködött Kubota Keiko (FictionJunction KEIKO) és Ootaki Wakana (FictionJunction WAKANA), illetve két vokalista, Hikaru és Maya.

Kajiura azon kívül, hogy animéknek, játékoknak szerzett zenét, mozifilmek zeneszerzőjének is felkérték (például Kitano Takeshi szürrealista rendező trilógiájának harmadik darabjához, az Akiresu to Kaméhez). Negyvenhat énekest foglalkoztatott szerzeményei során, melyek közt felbukkannak neves seiyuuk, énekesek, projekt munkatársak, illetve angol anyanyelvű énekesnők.

Zenéiben kiemelt szerepet kap a zongora, stílusa mindig keveredik a klasszikus zenével és a pop egyes elemeivel. A zongora mellett a hegedű a másik hangszer, ami sűrűn szóló szerepet kap. Gyakran hallani tőle európai stílusú darabokat is: előfordult, hogy néhány szövege olaszul, németül, netán spanyolul íródott. Nem ritka azonban, hogy Kajiura egyszerűen neki tetsző szavakból egyfajta kántálás masszát állít össze – ez a kajiuran, azaz a kajiurai [nyelv] – , vagy latin nyelvekből kölcsönvesz szavakat.

A képek forrása: www.canta-per-me.net.

Virtuális idolok a valóság és a képzelet határán – Vocaloid

Japánban nem ismeretlen fogalom a fanatikus rajongás: élő és élettelen dolgoknak egyaránt vannak olykor a viselkedés általánosan elfogadott normáin átlépő illetve azon belül maradó rajongói.

Forrás: http://www.theotaku.com

Nincs ez másként a virtuális ideálokkal sem: mindannyian külön egyéniségek, azonban főként az Interneten bukkannak fel, és bár saját személyiségük, történetük van, mégsem élő emberek, csak előre legyártott képmásai a tökéletes ideáloknak. Főként a videómegosztó oldalak támogatják őket, mint a NicoNico Douga (ニコニコ動画), illetve külön témák jelennek meg nekik a fórumokon is.

A popzene kultusza, az idol kultusz virágzik, és ezt továbbfejlesztve ötlött a gondolat a HoriPro INC. vezetőségének fejébe, miszerint egy digitális pop ideált kell létrehozni. Így született meg 1996-ban Kyoko Date a DK96 (Digital Kid) Projekt keretében. A cyber-idolban akarták megvalósítani a szigetország fiataljainak ideálját: külsőleg, belsőleg tökéletes fiatal lány. Népszerűsége hihetetlenül nőtt, lemezt jelentettek meg neki és rádiós-, televíziós műsorokba hívták “szerepelni”. Azonban az újszerűség varázsa hamar fakulni kezdett, és Kyoko Date is hamar eltűnt a színről.

Az ötlet azonban nem tűnt el véglegesen, időről-időre virtuális idolok sorát próbálták felfuttatni az ifjúság körében. Ilyen idolként született 2000-ben Terai Yuki is, aki nem csak egy külsőleg tökéletes 19 éves énekesnő, de még időutazó is 2017-ből. Ezen abszurditások hozzáadásával az otaku táborban szereztek egyre nagyobb népszerűséget, és hogy ezt növeljék, játékok hadát dobták piacra. Ilyen az Idolm@ster nevű ritmikus játék is, mely 2005-ben jelent meg. Manapság egyre népszerűsödik az is, hogy a virtuális idolok zeneszámait létező bandák adják elő, illetve fordítva. A Perfume nevű technopop lányegyüttes slágereit például előszeretettel énekeltetik a digitális idolokkal vagy használják ritmikus játékokhoz.

A legújabb üdvöskék azonban kétségtelenül a Yamaha szintetizátor szoftver, a Vocaloid kabalafigurái. A program első verziója 2003-ban jelent meg, ekkor még nem a Yamaha neve alatt – bár az erősen közreműködött benne -, hanem a Vocaloid Singer Librariesében az Egyesült Királyságban Zero-G névvel. Egy évvel később a Crypton Future Media fejlesztette tovább a szoftvert Japánban.

Forrás: http://www.vocaloid.com

A program működése annyiból áll, hogy ismert média személyiségek (gyakran seiyuuk, mert sok profi énekes inkább visszalépett: nem akart hangklónokat) adják hangjukat a programnak, mely szabadon formázhatóvá válik, és egyéni zeneszámokat lehet felénekeltetni a segítségével egy szintetizátoros kezelőfelületen. Effektek, tónusok, hangszínek, hangmagasságok mind-mind hozzáadhatók az általunk készített énekekhez.

Csak vizualizáljunk magunk elé egy általános iskolás énekkönyvet, és el tudjuk képzelni a működését: durván fogalmazva szótagokat írunk be (ők lesznek a hangjegyeink, így meg kell határoznunk a hangok skálán elfoglalt helyét, effektezhetjük, ha akarjuk, stb.), és így a végén összeáll a dalszövegünk.

A szoftvert főként profi zenészeknek és számítógépes hangfejlesztőknek készítették. Hirasawa Susumu elektropop zenész például Meiko programját használta a „Paprika” című anime eredeti soundtrackjéhez.

A Vocaloid1 kabalafigurái Kaito és Meiko – ha nem vesszük figyelembe a limitált Zero-G angol hangjait, Leont, Lolát és Miriamot – lettek a szoftver férfi és női hangjának 2D-s megtestesítői. Ők azonban csak előfutárai voltak az óriási láznak, amelyet a Vocaloid2 program okozott: 2007-ben megjelent Hatsune Miku (初音ミク), a szoftver   első hangja. Azonnal hatalmas sikert aratott.

Nem sokkal később megérkeztek a második hangok is, Kagamine Rin és Len (鏡音リン , レン), a gyermek ikerpár – nem hivatalosan, hiszen a hivatalos verzió szerint ők csak egymás tükörképei. Érdekesség, hogy mindkettejük hangját Shimoda Asami (下田 麻美) adja, pedig Len fiú, míg Rin lány.

Forrás: http://www.konachan.com

Hátrányuk kétségtelenül abban rejlik, hogy ők kizárólag japánul tudnak énekelni. Bár a Vocaloid megjelentetett angol nyelvű változatot és kabalákat hozzá, azok sosem lettek olyan népszerűek, mint a japán idolok. Így a legfiatalabb, harmadik Vocaloid2 kabala, Megurine Ruka (巡 音ルカ), aki 2009-ben jelent meg, már egyaránt képes japán és angol nyelvű éneklésre. Természetesen itt is minden szereplőnek megírták a háttértörténetét, hogy mit szeretnek, mit utálnak, milyen magasak , stb.

Minden hang külön szoftver, így ha ki akarjuk próbálni őket, sajnos borsos árat kell fizetnünk értük. A  Vocaloid2 kabaláit onnan lehet felismerni, hogy bal karjukon tetoválás szerepel, mely azt jelzi, hogy hányadikként hagyták el a futószalagot.

A sikeren felbuzdulva “mellékszereplők” is megjelentek a vocaloidok (Vocaloid kabalafigurák) mellett, mint például Gackpoid (más néven Kamui Gakupo), akinek hangját nem más kölcsönzi, mint a népszerű zenész, Gackt. A Vocaloid kabaláinak érdekessége még, hogy megjelennek benne a férfi idolok is: Gackpoid és Kaito testesíti meg a fiatalság férfi ideálját, ezzel nem csak a férfi közönséghez szól, hanem bevonzza a nők figyelmét is.

A rajongók a program megvétele után szabadon rendelkeznek a hangokkal, és slágerek zömét állítják elő egymásnak, melyeket a videómegosztó oldalakon közzé is tesznek. A fanok egymást szórakoztatják, ezzel pedig egyértelműen ingyen reklámot csinálnak a Yamahának és szoftvereinek, így ők is erősen támogatják a vocaloidokat: számukra is vannak koncertek és rádiós beszélgetések, lemezek és miegymás. Számos relikviát és kiegészítőt dobtak a piacra a népszerűsítés végett, mint például a MikuMikuDance nevű programot, mellyel 3D-s animációt lehet készíteni vocaloidjaink közreműködésével.