Még egy kis történelem – Az ie-rendszer dióhéjban

A bushi, a szamuráj hatalom megszilárdulásával a harcos rétegek értékrendje vált meghatározóvá, illetve merevedett meg. Míg vidéken a nők is kivették a részüket a munkákból, addig harcosok feleségei – érthető okokból -, csak otthon tudtak férjük „hasznára” válni. A vidéki népesség körében a fent említettek miatt a nőket nem érte olyan súlyos megkülönböztetés, mint az elit rétegekben, ahol megindult a női nem degradációjának gyors folyamata. A Tokugawa-korszakban éppen ezért a nők legálisan úgymond nem is léteztek: nem rendelkeztek magántulajdonnal, oktatásuk is korlátozottabb volt: például csak hiraganával írhattak.

A férfiközpontú társadalom létrejöttéhez erősen hozzájárult a harcos kultúra, a konfuciánus világnézet, és az ebből fakadó ie típusú családmodell. Az ie családmodellben a családfő teljes hatalmat gyakorol az alatta elhelyezkedők felett, akikről gondoskodik, ám a gondoskodásért cserébe feltétlen hűséget, odaadást vár el. A családfők 98%-a férfi[1], és nem feltétlenül vérrokon: örökbefogadással is megoldhatták az utódlást, ha épp nem volt megfelelő személy a vérrokonok között. Az ie családmodellt eleinte csak a felsőbb rétegek használták, akik megengedhették, hogy felmentsék a munka alól asszonyaikat, lányaikat. Vidéken minden dolgos kézre szükség volt, bár a gazdagabb parasztok körében is népszerű csoportosulási, családi formává vált. A Meiji restaurációtól a II. világháború végéig pedig már törvénnyel tették kötelezővé az ie családmodell alkalmazását minden rétegre, mely az elsőszülött fiúnak szinte korlátlan jogokat biztosított családján belül.

---

[1] SUGIMOTO, Yoshio: An Introduction to Japanese Society. Cambridge University Press, 2002. p. 148.

Előszó, prombléma felvetés

A Japán alkotmány 14. cikkelye szerint minden ember, állampolgár egyenlő a törvény előtt, nem lehet köztük különbéget tenni politikai, gazdasági vagy olyan társadalmi alapon, mint rassz, vallás, nem vagy szociális háttér. Mégis előfordul, hogy ebben az országok közt legmodernebb államnak számító kultúrában ezek alapján háttérbe kerülnek bizonyos elemek. A nők helyzetének kérdése különösen fontos a XXI. század szabadelvű világában: mind a mai napig találhatók olyan vallások, társadalmi rétegek, akik szinte nem tekintenek emberként nőnemű társaikra. A japán hagyomány is másodrangú polgárként kezelte, s még ma is sok esetbe kezeli a nőket. A japán kultúrától egyáltalán nem idegen a női egyenjogúság, esetleg hatalomgyakorlás, és mégis mára rettentően távoli és szinte elképzelhetetlen is egyben. A japán társadalom és a színházi kultúra bemutatásával tenném fel a kérdést, hogy van-e helye egy csak női tagokból álló színháznak egy olyan országban, ahol a nőknek azt mondják, hogy feladatuk az, hogy jó feleségek és bölcs anyák legyenek? Képes-e egy ilyen színház utat mutatni, esetleg reményt adni vagy egyszerűen csak érdekesség? Képes-e a japán társadalom túllépni a determinált nemi szerepeken?

Egy új színház kiépülése II.

Egy év elteltével a tanulókat főként fizikai megjelenésük alapján két csoportra osztják, másodlagos nemet kapnak: lesznek, akik a férfiak szerepét fogják játszani, és lesznek, akik a nőkét. A férfiszerepet játszó színésznőket nevezik otokoyakunak, a nők szerepét játszó színésznőket musumeyakunak. Fontos kiemelni, hogy Kobayashi szándékosan nem onnayakunak nevezte a nőt játszó színésznőt, hiszen az onna megjelölés a Kabuki onnagatájára utalna, aki viszont csupán imitálja a nőt, de nem az. Inkább leányának nevezi a színésznőket. Hogy ki melyik csoportba kerül, meghatározza például a hang, az arc, a megjelenés, a magasság, sőt a személyiség is. Egy musumeyakunál az a legfontosabb, hogy minél nőiesebb legyen. Az otokoyakuk kritériumai sokkal magasabbak, hiszen belőlük válnak később a legnagyobb sztárok. Egyértelműen magasabbnak kell lenniük, mélyebb hangúnak (sokan erős dohányzással járulnak ehhez), szélesebb vállúnak, hosszabb arcúnak. Hajukat levágatják és elsajátítják a férfi viselkedésformákat, azaz magukra öltik a férfi sztereotípiákat.

A japán társadalom súlyos elvárásai és berögzülései már ezeknél a sztereotípiáknál megjelennek. Az otokoyaku a nők számára az ideális férfi képét kell, hogy nyújtsa, egyszerűen tökéletesebbnek kell lennie, mint a valódi férfinek: jóképűbbnek, bátrabbnak, kedvesebbnek kell lennie, hiszen a valóságban a férfiaknak előjogaik miatt nincs igazán szükségük ezekre a tulajdonságokra, hogy célba érjenek. Egy álomvilágot próbálnak ezzel létrehozni a nők számára. Ugyanez igaz a musumeyaku szerepére is. Ott a szabad, erős, méltóságteljes, kecses nőt próbálják színpadra vinni, ezzel is álomba ringatni a valóságban szigorúan merev korlátok közé zárt japán nőket. Azonban itt is megjelenik, hogy csak a felszín újul meg, hiszen a színésznők csak a színpadon képviselhetik ezt a fajta nőt, mivel kosztümjeiket levéve nekik is vissza kell illeszkedniük a patriarchális keretek közé zárt világba.

A nemek közti különbségeket nagyon erősen próbálják hangsúlyozni, kivétel ez alól talán az, hogy az előadásokon az otokoyakuk is magas sarkú cipőkben játszanak, legyen annak bármilyen férfias csizma vagy surranó jellege. Egymástól tökéletesen elkülönülő mozdulatokat, gesztusokat, szófordulatokat használnak: a japán nyelv gazdagsága itt rendkívül jól meg tud mutatkozni, hiszen az otokoyaku „én” szava leggyakrabban a durva és férfias „ore”, vagy egy finomabb szerepben a lágyabb „boku”, de sohasem a nők által használt „atashi”.